Mikor befejezte csak a csöndet lehetett hallani. Azt a csendet ami megkeserítette az életem. Minden tekintet rám szegeződött. Csak azt vettem észre, hogy megint elsírom magam. Azt kívántam, hogy bárcsak egy rémálom lenne mindez. Egyszercsak melegséget éreztem az arcomon. Felnéztem és láttam, hogy a mellettem ülő David simogatta az arcom, és csak azt suttogta, hogy nem lesz semmi baj. Megpróbáltam rámosolyogni. Bizsergést éreztem a testemben. Most olyan szívesen bevallanám neki hogy szeretem. Már nyitottam a számat amikor rájöttem hiába. Ettől a felismeréstől újra elszomorodtam. Ezt látva hirtelen átölelt. Teljesen megnyugodtam, biztonságban éreztem magam. A csend már nem bánthatott. Úgy éreztem David mindentől megvéd. Közelebb bújtam hozzá; még láttam Wanda biztató mosolyát, de aztán nem érdekelt senki és semmi. Lehunytam a szemem és átadtam magam az érzésnek. Ahogy ujjai átfutottak a hajamon, karjai átöleltek; elhittem, hogy minden jóra fordul. Mindig is erre a pillanatara vágytam. Mikor kicsöngettek, tudtam, hogy mindez elmúlik és visszatér minden gondom. De David védő karja egész nap ölelt.
Mindenki megértő volt, senki nem szólt rá órán, hogy engedjen el és jegyzeteljen. Mikor a folyosókon mentünk, sajnálkozó és irigykedő pillantásokon verekedtük át magunkat, de én nem bántam. Bármit eltudtam volna tűrni csak, hogy vele lehessek. Nap végén mikor mindenki rohant ki az iskola kapuján, hogy minél előbb elmenekülhessen innen. Én voltam az egyedüli aki maradni szeretett volna, és élvezni minden egyes percet. De ez az vágy csak egy álom maradt. David elengedett és szembe fordult velem. Lehajolt hozzám és én már felkészültem a legjobb dologra ami történhet. Megfogta az arcom és a fülembe súgta:
- Szeretlek kicsi lány.
Azzal megfordult és csak távolodott a messzeségbe míg végül teljesen eltűnt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése