Mond

Fáradság érzése

Dübörög a szememben.

Nem látok már semmit,

Most kell lépned.

Most mond, mit érzel,

Különben örökre elveszel.

Most mond, mit látsz bennem

Van-e még esélyem.

Hannah 3.rész

Miközben hazafelé ballagtam egyedül átgondoltam mindent. Túl sok dolog történt velem egyszerre. Elvesztettem az egyik legfontosabb dolgot; a hangomat. Úgy érzem nem bánom ezt a veszteséget, ha cserébe megkaptam azt amikre már régóta vágytam. Mikor megtudtam, hogy nem tudok soha többet beszélni, napokig csak zokogtam. A szüleim már pszichológushoz akartak vinni, de nem voltam hajlandó elmenni. Mi van ha kiszedi belőlem, hogy szerelmes vagyok? Én nem tudnám elmondani egy vadidegennek. Erről csak Wanda és Lucy tud, és ez így pont jó. Remélem David komolyan gondolta azt amit mondott. Már a tavalyi erdei iskola óta szeretem. A barátnőimmel nosztalgiáztunk, amikor rájöttem, hogy milyen sokat jelent nekem. Szeptemberben meg is mondtam Lucynek és Wandának. Pár hónap múlva Mrs. Goldbard új ülésrendet készített és elültette mellőlem Wandát. Megijedtem, hogy most mi lesz és lopva Davidre néztem. Még őt se ültették sehová. Mikor a tanárnő kimondta, hogy "David ülj Hannah mellé!" csak sugároztam az örömtől. Először azt hittem, hogy rosszul hallok. Majd amikor láttam, hogy hozza a cuccát és leült mellém, csak akkor hittem el. Lucy azt mondta, hogy így már könnyen tehetek azért, hogy járjunk. Persze neki könnyű, gondoltam, mert Oliver egy évvel ezelőtt odaállt elé és megkérdezte, akarnak-e járni. A válasz természetesen igen volt, és azóta is együtt vannak. De nekem nem egyszerű. David mindig az osztály "menő" csajával lógott, akit nem érdekelt más csak a ruhák. Eddig azt hittem semmi esélyem Tiffanyval szemben, de ezt most megcáfolódott. Az az érzésem, hogy tényleg szeret és, hogy soha nem akar elhagyni. Nos majd meglátjuk.

Hannah 2.rész

Mikor befejezte csak a csöndet lehetett hallani. Azt a csendet ami megkeserítette az életem. Minden tekintet rám szegeződött. Csak azt vettem észre, hogy megint elsírom magam. Azt kívántam, hogy bárcsak egy rémálom lenne mindez. Egyszercsak melegséget éreztem az arcomon. Felnéztem és láttam, hogy a mellettem ülő David simogatta az arcom, és csak azt suttogta, hogy nem lesz semmi baj. Megpróbáltam rámosolyogni. Bizsergést éreztem a testemben. Most olyan szívesen bevallanám neki hogy szeretem. Már nyitottam a számat amikor rájöttem hiába. Ettől a felismeréstől újra elszomorodtam. Ezt látva hirtelen átölelt. Teljesen megnyugodtam, biztonságban éreztem magam. A csend már nem bánthatott. Úgy éreztem David mindentől megvéd. Közelebb bújtam hozzá; még láttam Wanda biztató mosolyát, de aztán nem érdekelt senki és semmi. Lehunytam a szemem és átadtam magam az érzésnek. Ahogy ujjai átfutottak a hajamon, karjai átöleltek; elhittem, hogy minden jóra fordul. Mindig is erre a pillanatara vágytam. Mikor kicsöngettek, tudtam, hogy mindez elmúlik és visszatér minden gondom. De David védő karja egész nap ölelt.

Mindenki megértő volt, senki nem szólt rá órán, hogy engedjen el és jegyzeteljen. Mikor a folyosókon mentünk, sajnálkozó és irigykedő pillantásokon verekedtük át magunkat, de én nem bántam. Bármit eltudtam volna tűrni csak, hogy vele lehessek. Nap végén mikor mindenki rohant ki az iskola kapuján, hogy minél előbb elmenekülhessen innen. Én voltam az egyedüli aki maradni szeretett volna, és élvezni minden egyes percet. De ez az vágy csak egy álom maradt. David elengedett és szembe fordult velem. Lehajolt hozzám és én már felkészültem a legjobb dologra ami történhet. Megfogta az arcom és a fülembe súgta:
- Szeretlek kicsi lány.
Azzal megfordult és csak távolodott a messzeségbe míg végül teljesen eltűnt.
                                              
                                                

Hannah

És akkor beléptem a suliba. A barátnőim felém fordultak, mindenki nagyon várt már. Odarohantak hozzám és visítozva megöleltek. Egymásután jöttek a kérdések, de csak néma csönd volt rá a válasz. Egyszercsak Wanda megszólalt:

- Hannnah, mi a baj?

A tehetetlenségtől kétségbeestem, nem gondoltam, hogy ilyen szörnyű lesz. Most, hogy tudassam velük? Éreztem, hogy elsápadok és a könnycseppek végig futnak az arcomon. A többiek réműlt arcát látva előkaptam a telefonom és leírtam nekik: " Nem tudom elmondani, majd meglátjátok." De ekkor csengettek. Jött az osztályfőnökünk, akinek a kezében már ott volt az a levél amit én írtam.

                                                           

Mentünk az udvaron át a kis épülethez ahol az osztálytermünk volt. Hallottam ahogy a többiek folyton összesúgtak a hátam mögött:
-Mi a baj Hannnah-val?
Mindenre gondoltak, hogy elvesztettem valakit, szerelmi csalódásom van, vagy valaki megbántott. Mindenre gondoltak csak egy valamire nem. Mikor beértünk a terembe és elfoglaltuk a helyünket Mrs. Goldbard felállt és nagy levegőt vett:
- Amint láttjátok Hannah visszatért közénk, de nem épségben. De nem mondhatok semmit ebből a levélből úgyis minden kiderül.
                                                          
" Tudom furcsa azt hallonotok, hogy Mrs. Goldbard szájából hangzanak el a gondolataim. Mint tudjátok eddig azért nem voltam, mert egy műtétem volt. De sajnálatos mód egy orvosi műhiba is becsúszott. Így hát elvesztettem a hangom. Először azt gondoltam, hogy kibírom és nem lesz semmi probléma. Mindig is visszahúzódó voltam és csak a hozzám legközelebb állókkal beszéltem. De rájöttem, hogy hallgatni nem egyszerű. Nem tudom a véleményeimet, az érzéseimet egyszerűen megosztani másokkal. Csak írás útján tudok mindent kiadni magamból. Nem tudtam még megtanulni a jelnyelvet ezért kérlek titeket, hogy akikhez közel állok jöjjenek el velem tanulni, hogy közvetlen megértsétek amit mondok és ne egy segéd fordítson nektek. Ez nagyon fontos lenne nekem. Remélem megértitek.
Köszönettel: Hannah