Két hét… végtelen hosszúnak tűnik, ha bent fekszel egy kórházban egyedül. Persze mindennap jött valaki meglátogatni, de nem telt el úgy nap, hogy nem voltam órákig egyedül. Infúzió volt a karomba kötve mivel nyelni sem tudtam rendesen. Ez még rosszabb, mint amiért először bekerültem ide. Még mindig emlékszem minden egyes szörnyű pillanatára…
... Egy hideg februári napon történt minden. Éppen edzésen voltam és szorgalmasan gyakoroltam a felemás korláton. Az ablakon át láttam, hogy esik a hó. Bosszankodtam, hogy megint későn fogok haza érni. Bár örültem is, mert legalább holnap már szombat van és tudok Wandáékkal hógolyózni. Azután meg beülhetnénk valahova, ihatnánk egy forró csokit, de Lucy biztos valami diétás italt választana. Közben kibeszélhetnénk mindenkit és pletyizhetnénk. Gondolataimat csak a hirtelen zaj zavarta meg. "-Kicsik..." vontam le a következtetést, ennyire örülnek, hogy játszhatnak. Ekkor Lilyt hallom, hogy felkiált: "-Fogócskázzunk! " A többiek visongva elkezdtek rohangálni. "Hú, most jön a legnehezebb rész a gyakorlatomban, most beleadok mindent!". Épp átlendülni készültem a nagy korlátról a kicsire, mikor megláttam egy árnyat alattam. Hirtelen felordítottam, hogy " -Vigyázz! ", de már túl késő volt. Kiestem a ritmusról és zuhantam lefelé. A torkom iszonyatosan fájt és arra koncentráltam, hogy úgy essek, hogy ne legyen nagyon nagy baj. Mikor a földre estem, csak egy nagy huppanást lehetett hallani. A kislány felsikoltott, szerencsére nem rá estem. Sokkoló volt. Elvesztettem az eszméletem és már csak akkor ébredtem fel, amikor a kórházban feküdtem. Körülöttem álltak a szüleim és Szandra, az edzőm. Mikor felébredtem anyu felsikoltott, hogy " - Ébren van!" . Az orvosok rögtön bejöttek és tolták ki az ágyamat a kivizsgáló terembe. " - Hol vagyok? " csak ennyit akartam mondani, de nem ment. Egy felirat suhant el mellettem: Intenzív osztály. Nagyon megijedtem. Ekkor befordultunk a nagy kétszárnyú ajtón, ahol már várt a főorvos. Kérdezgetett tőlem mindenfélét: hogy vagyok, fáj-e valamim. Hiába próbáltam válaszolni egy hang se jött ki a torkomon. Kétségbe esésemben eleredtek a könnyeim. Mikor a doktor látta legördülni az arcomon, megnyugtatott, hogy mindez a sokk hatása miatt van. Elhittem minden egyes szavát, végtére is másban nem bízhattam. Elvégezte a kivizsgálásokat és visszatolt a kórterembe, majd beszélt anyával. A beszélgetés közepette anya hírtelen megfordult. Rám nézett és láttam a kétségbeesett arcát és a könnyes szemét. Tudtam, valami nincs rendben. Végig néztem magamon: a fejem be volt kötözve és nyakmerevítőben feküdtem… Talán nem épülök fel? És örökre tolókocsiba kényszerülök? A választ nem tudhattam. Az orvos elment, anya odajött hozzám és leült az ágyam szélére. –Hannah - alig tudott megszólalni- szóval most beszéltem Dr. Borddal és egy rossz hírt hozott. Az, hogy nem tudsz beszélni nem a sokkos állapotod miatt van, hanem, hogy… hogy elszakadtak a hangszálaid. Nem fogsz tudni beszélni amíg, nem találnak erre valami gyógymódot. Sajnálom kicsim… - fejezte be könnyek között. Az ölébe fúrtam a fejem és zokogtam. A torkomban égető fájdalmat éreztem. Mindig is hallgatag voltam, de most megbántam, hogy eddig keveset beszéltem. Végig pörgött az agyamon mit is hagytam ki. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy elaludtam, és álmodom…
